Egy vívómester mércéje

 

Megjelent a Nyugati Harcművészetek Folyóirata (Journal of Western Martial Arts) 2005 januári számában

David M. Cvet tollából

 

Magyarra fordította: Pávay Richárd

                                                                                                                    A fordítást lektorálta, javította: Pávay Tibor

 

A fordítás a szerző, a fordító és a Pávatoll Középkorász Műhely szellemi tulajdonát képezi!

All rights reserved! ©

 

 

A Fiore dei Liberi által ábrázolt lények szembeötlően a középkori gondolkodás egy-egy szeletét illusztrálják, a vadállatokkal kapcsolatos természetes, allegorikus jelentéstartalmakat és szimbolikát feltárva; mely által a vadállatok jelentése jóval túlmutat az állatok fizikai valóján, találóan ábrázolva a mesteri vívó legfontosabb harci képességeit. Hogy ezt 21. századi fejjel megérthessük, magunkévá kell tennünk a középkori ember gondolkodásmódját, akinek lelkében az állatszimbolika még fontos szerepet játszott. A középkori állattan - mind a valóságos-, mind a képzeletbeli- bestiákat ideértve - a Physiologus (am. Természettan) című, ismeretlen szerzőségű műből ered, ami eredetileg valamikor a Krisztus utáni 2. században íródott, valószínűleg Alexandriában. Az állatképek alkalmazása századokon keresztül kitörölhetetlen nyomot hagyott a középkori emberek lelkében, így Liberiében is, s ennek köszönhető az állatok metafizikai ábrázolása e harci művészetben.

 

A balra látható kép Fiore dei Liberi vívómester művéből származik, melyet 1410-ben, Ferrara márkijának udvarában alkotott. Az olasz nyelven, friuli dialektusban írott értekezés címe: „Flos Duellatorum”, avagy „Harcnak Virága”. Liberi műve három változatban maradt ránk[1], s ez a kép a „Pisani Dossi” néven ismert verzióból származik, Francesco Novati hasonmás kiadásából (1902). A másik két verziót, a „Getty”-t és a „Morgan”-t amerikai múzeumokban őrzik.

A ’sette spada’ (am. Hét Kard) néven közismert illusztráció egy férfialakot ábrázol, kinek testére hét kard szegeződik és négy stilizált állat avagy bestia veszi körül. Liberi zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy ezen egy képbe sűrítve képes sikeresen összefoglalni egész művészetét, mind a fegyveres mind a fegyvertelen harci stílust, olyan eszközöket használva, melyek egyként közvetítik a harc technikai avagy fizikai, és intellektuális avagy metafizikai összetevőit. Első ránézésre mind a hét, különböző szögben álló kard a hét támadó csapás egyikét mutatja be, a hat vágást és a szúrást, melyeket, a tőrt is beleértve, a legtöbb fegyverrel végre lehet hajtani. A megfelelő irányokban elhelyezett szövegecskék a posta-kra, vagyis az alapállásokra utalnak, illusztrálva az adott alapállásból indítható optimális támadási módot. Okosan körülírva, hogyan hordozhat magában egy alapállás mind támadó mind védekező lehetőségeket egyszerre. Ilyen szintű értelmezés mellett, következtetni lehet a leghatékonyabb alapállásra más, ellentétes alapállások ellen; s ez a gondolatmenet rendre visszaköszön az értekezésben.

A harc technikai elemeinek egyensúlyban kell állniuk a fenti illusztráción állatfigurák által képviselt jelképes tulajdonságokkal. Minden egyes állatalak és annak az emberi alakhoz viszonyított elhelyezése, a (jó) harcos egy-egy tulajdonságára avagy jellemzőjére utal. Megemlítendő, hogy minden illusztrált állat arany nyakörvet visel (az eredeti kéziratban[2]), amely utóbb a műben szereplő technikáknál kifejezetten a mesterek azonosítására szolgál. Ez azt jelenti, hogy ezek valójában a mesteri kardforgató tulajdonságai, azaz kifejezetten mesteri tulajdonságok avagy jellemzők. Kiemelten fontos tehát, hogy ezen tulajdonságok hangsúlyt kapjanak a gyakorlásnál, hisz annyira alapvetők, hogy minden harcosnak bírnia kell velük, ha el akarja érni egy megfelelően képzett harcos tapasztalati és képességi szintjét.

Az illusztráció arra is rávilágít, hogy egy jó és tiszteletreméltó harcosnak nem csak bírnia kell ezen tulajdonságokkal, de mértékkel kell tudja használni is azokat, megtalálván köztük az optimális egyensúlyt, csakúgy, miképp e metafizikai jellemzők és a technikai képességek között. Ez a harcosnak egy adott  küzdelemben megnöveli a győzelmi esélyeit. Az óramutató járásával egyező irányban haladva, most következzen az állatalakok részletes elemzése, a hiúzzal kezdve.

 

A hiúz

 

 „Meio de mi’loulo ceruino non uede creatura

E aquello meto sempre a sesto e mesura.”

Prudentia.[3]

 

„Egyetlen más teremtmény sem lát oly tisztán, mint én,

A hiúz, ki kimérten és megfontoltan él.”

Megfontoltság.

 

 

A hiúz, mely a képen egy kompaszhoz (két pont távolságának megállapítására használt eszköz) hasonlatos tárgyat tart, a harcos négy kulcstulajdonságának egyikét jelképezi, az események folyamatos mérlegelésének képességét, mellyel az ellenfél cselekedeteire válaszolva, megfontoltan-, mértéktartóan-, előrelátóan- harcolva, megnő a harc sikeres kimenetelének esélye. A hiúz fej feletti elhelyezése kihangsúlyozza metafizikai és intellektuális fontosságát a harcos azon képességének, hogy helyesen megítélve és mérlegelve a körülményeket, fenntarthatja (ill. megválaszthatja) a küzdelemhez szükséges optimális távolságot (erre utal s hiúz kezében a szextáns) és taktikát. Ha ítélőképessége megfelelő, a jó harcos kiszámíthatja ellenfele következő mozdulatát, optimális pozíciót felvéve ahhoz, hogy az ellenség támadó csapásaira gyorsan és magabiztosan reagáljon, mintegy rejtélyes „jövőbelátó” képességre szert téve. Ez csak akkor történhet meg, ha a harcos képes józan ítélőképességgel és megfontoltsággal irányítani a küzdelmet, a kard helyébe helyezkedve, egyértelmű előnyre szert téve ezáltal.

Az ítélőképesség kulcsfontosságú képesség a harcban túléléséhez, viszont a siker érdekében együtt kell működnie a többi tulajdonsággal. Vegyünk például egy másik tulajdonságot, az erőt. Ez a tulajdonság kombinálva az ítélőképességgel lényeges jellemzője a jó harcosnak, hisz ezáltal válik képessé arra, hogy irányítsa a küzdelmet, vagy hogy megítélje, mely helyzetben nincs szükség erőre, ekképp a jövőbelátás illúzióját keltve. Hiszen az ellenfélnek sokszor nincs más választása, minthogy egy bizonyos ütést elhelyezzen, vagy alapállást felvegyen, a küzdelmet irányító harcos akarata szerint. Egy jó harcos oly módon befolyásolhatja ellenfelét, hogy az ne is legyen tudatában ennek az irányításnak (mintegy láthatatlan szemként). Látható, mennyire fontos mégis kifinomult képesség ez.

Megfontoltsága okán egy jó harcos nem üt jó ok és mérték nélkül. A képesség, hogy bevigyünk egy jól elhelyezett ütést, anélkül, hogy mi magunk veszélyeztetettek lennénk, rendre visszaköszön a kéziratban. A támadó ütések akkor működnek, ha a harcos jó mércével (helyes időzítést és távolságot választva) üt, köszönhetően hatékony ítélőképességének és megfontoltságának. Csak ekkor lesz képes tisztán bevinni ütését, ahelyett, hogy csak csapkodná az ellenfelet, mindenáron meg akarván ütni (mindenféle óvatosság és elővigyázatosság híján).

A középkori irodalom gyakran tulajdonít jövőbelátó képességet a hiúznak. Egy harcosra vonatkoztatva ez azt a képességet jelöli, mellyel a harcos „olvassa” és „irányítja” ellenfelét, ezáltal sikeresen alkalmazva a megfelelő támadó- és védekező- manővereket, az ellenfél következő mozdulatának tudatában.

 

Az oroszlán

 

„Piu de mi lione non porta cor ardito

Pero de bataia faco a zaschaduno inuito.”

Audatia.

 

„Senkinek nincs oly merész szíve mint nekem,

Az oroszlánnak, ki bárki ellen harcba megyen.”

Bátorság.

 

 

A kéziratban az ember bal oldalán elhelyezkedő állatalak az oroszlán. A harcos bátorsága más tulajdonságokkal is keverendő, és talán ez az egyik oka, hogy az oroszlán az emberalak bal oldalán helyezkedik el (a másodlagos helyen), a jobb oldal (az elsődleges hely) helyett. A harcosnak a jobb keze a legfőbb eszköze az ütések bevitelére, s így (mozgását) a győzelem vágya motiválja. Ezt képes enyhíteni a hiúz óhaja az óvatosságra, mértékletessége, melyet az oroszlán rettenthetetlensége avagy bátorsága (a bármi áron győzni vágyás) hoz egyensúlyba. A bátorság szükséges, de a bátorság (mint mindenre elszántság) a másik három tulajdonság nélkül egy meggondolatlan harcost eredményezne, mely könnyen a harcos halálát vonná maga után.

Az oroszlán a képen egy szívet tart a jobb mancsában, utalva arra, hogy egy harcosnak megfelelő intenzitással (szívvel) kell harcolnia ahhoz, hogy győzedelmes legyen. Így aztán a szív az oroszlán bátorságát és elszántságát is jelzi, melyet a megfontoltság és a józan ítélőképesség hoz egyensúlyba. Ennek eredményeként egy olyan harcost kapunk, aki bírja e tulajdonságok megfelelő ötvözetét, melyet ellenfele is érzékelhet, ezáltal is előnyt biztosítva a jó harcosnak.

Az előző értelmezést kiegészítendő az emberi alak bal oldalán elhelyezkedő, jobb mancsával szívet tartó oroszlán arra is utalhat, hogy mikor a harcos kézitusába keveredik ellenfelével, a helyzet nagy magabiztosságot és bátorságot (szívet) igényel. A bal kézre annak ellenére, hogy nem tart fegyvert, mintegy „barátként” történik utalás, hiszen az aktív közelharcba-kerülésnél igen fontos szerepe van – mely metódus rendre tetten érhető Liberi kéziratában.

Az oroszlán figurája kitüntetett helyzetben volt korszakokon át, különösen a heraldikában, ahol a címerekben gyakran a nemességet, bátorságot, és vadságot hivatott jelképezni.

 

Az elefánt

 

Fortitudo

„Ellefent son e uno castello ho per cargho

E non me incenochio ni perdo uargho.”

 

Erő

„Én vagyok az elefánt, s bár hátamat egy várral terhelem,

Le soha nem térdelek, vagy vesztem el igaz helyzetem.”

 

 

Az elefánt alakja, egy toronnyal a hátán, az emberalak alatt helyezkedik el. Megjegyzendő, hogy az elefánt térdhajlat nélkül van ábrázolva, s ez a későbbi vizsgálatnál lényeges lesz. A szöveg ugyan várra utal, de az illusztráción csak egy torony látható, ami az erődítményekben kiemelt védelmi és támadó szerepet látott el.

Az elefánt alakja, párban a szöveggel, kiemeli a harcos egyik fontos tulajdonságát, az erőt. Ez az alap,  melyre a harcos képességeit és technikáit építheti. Ez rendre visszaköszön Liberi kéziratában, és külön kiemelésre kerül az „Abrazare” szekcióban, mint a dulakodás egyik fontos eleme a hétből. A megfontoltság és ítélőképesség által kiegyensúlyozott erő meghatározza, mekkora erőkifejtés szükséges egy harc során. Vagyis, hogy a szituáció igényel-e erőt, a harcos ítélőképességén múlik, melyet adott esetben használ is. Viszont, ha az ítélőképesség azt diktálja, hogy az erő nem szükséges az adott szituációban, hagyni kell más eszközöket, hogy megoldják a szituációt. Az erő használata számos szituációban elengedhetetlen, például a védelmen való áttörés, vagy épp a közelharc esetében. A többi tulajdonság (birtoklása ill. használata, figyelembevétele) nélkül, a harcos általa viszont csak előnytelen helyzetbe hozná magát, azaz az erő nem az egyetlen szükséges eszköz (a harc megnyeréséhez).

A hátán lévő tornyot tartó, térdhajlat nélküli elefánt jelképezi, hogy a megfelelő harci helyzet a felső (azaz álló) pozíció, vagyis a földharc e szerint nem kívánatos dolog. Az illusztráció kiemeli az alapos lábmunka döntő jelentőségét is, hiszen ez biztosítja a harcos stabil egyensúlyát, melyet a harcosnak minden szituációban meg kell tartania, ellenkező esetben a harcos eleshet (ez esetben a háton lévő torony többé nem felfelé áll), s tehetetlenné válik. A térdhajlat hiánya jelzi, hogy ha egyszer a harcos a földre kerül, onnan bizony elég nehéz felállnia a toronnyal a hátán, vagyis a földre kerülés kifejezetten hátrányos egy harcos számára. Liberi ennek megfelelően nem is javasolja és tanítja a földharcot kéziratában, inkább az állóharcot kedveli, elejétől a végéig.

Történelmi (értsd: korabeli) ábrázolásait végigtekintve megállapítható, hogy az elefánt csak ritkán látható a hátán vár vagy torony nélkül. Az elefánt és a vár ezen felfogása talán a Perzsa, vagy Ind gyakorlatból eredhet, hiszen ott támadó építményeket építettek az elefántok hátára, hogy magasabb szintről támadhassanak ellenfeleikre.

 

A Tigris

 

Celeritas

„Yo tigro tant oson presto e corer e uoltare

Che la sagita del cello non me po auancare.”

 

Fürgeség

„Én vagyok a Tigris, s oly gyorsan futok, fordulok

Hogy akár egy égen szálló nyílvesszőt is lehagyok.”

 

 

Az utolsó állatalak a tigris. A középkorban a tigrist kétféleképp ábrázolták, vagy heraldikai tigrisként (azaz címerállatként), vagy valódi (bengáli) tigrisként. Nyilvánvaló, hogy Liberi nem ismerte a tigrist, és a saját elképzelése szerint rajzolta le azt. Ennek köszönhető, hogy az jobban emlékeztet a címereken időnként fellelhető tigrishez..

Az ábrán hasonlóan ül, mint az oroszlán, jobb lábával és mancsával egy nyílvesszőt fogva. A tigris tipikusan a gyorsaság és az erő megtestesítője, jelen esetben a sebességet mint tulajdonságot reprezentálja. A rokonság a tigris és a nyíl között nagyon érdekes, mert a Médek és a Perzsák nyelvében a nyílvessző megnevezésére a „tigris” szót használták.

A gyorsaság erősen felértékelődik a kézirat „abrazare” szekciójában, ahol az erő és a gyorsaság a dulakodáshoz szükséges két legfontosabb tulajdonság az ott említett hét közül.[4] Liberi a technikák rajzának bemutatásánál gyakran kétféle sebességformára is utal. Egyrészt a fizikai sebességre, a technikák végrehajtásának gyorsaságát értve alatta. Másrészt az észbeli sebességre, mellyel helyesen felmérve az adott szituációt, gyorsan alkalmazkodhatunk a kialakult harci szituációhoz[5], megfelelően reagálva a változó helyzetekre is. A technikák sorrendjéből, ill. a bemutatott ellen-, és ellen-ellen technikák sorozatából egyértelmű, hogy ha a remélt technika végrehajtása nem sikerül, akkor is vannak kész alternatívák, amiket meg kell fontolni, képesnek léve arra, hogy minél gyorsabban felismerjük, kiválasszuk (és persze  alkalmazzuk) közülük a legmegfelelőbbet. Az erre való képességet a tigris megfelelően jelképezi.

 

 

Konklúzió

 

 

Maestro Fiore dei Liberi, a vívómester 1350-ben körül született Cividale d’Austria (Észak-Itália) Friuli régiójában, és fiatalemberként beutazva Európát, jó kiképzést kapott Európa különböző területeinek vívómestereitől, beleértve a németeket is. Majd fél évszázadon át növelte harci tudását e mesterekkel gyakorolva, és e tudásnak alkalmazásával számos csatában és párbajban kitűnt, különösképp az Udine-i területen. Meglehetős hírnévre szert téve megtisztelő felkérést kapott a 15. sz. elején Ferrara márkijától, hogy írjon egy művet a felsőbb társadalmi helyzetű harcosok képzésének céljából. Nyilvánvaló, hogy a középkori néplélek kontextusában az állatok bizonyosan kiemelt szerepet játszottak, mely nem csak ezen értekezésben, de  a korszak sok más jelentős írásban és könyvében is tetten érhető. Az is nyilvánvaló, hogy e művészet igen is nagyon csiszolt és ékesszóló volt, ellentétben a ma közkeletű felfogással.

 

 

----------------------------------------

 

A szerző által továbbolvasásra ajánlott:

 

  1. Fiore dei Liberi: Flos Duellatorum (AEMMA) - http://www.aemma.org/onlineResources/liberi/liberiHome.htm

    University of Aberdeen. The Aberdeen Bestiary - http://www.abdn.ac.uk/bestiary/

  1. David Badke (szerk.): The Medieval Bestiary, Animals in the Middle Ages - http://bestiary.ca/index.html

 

----------------------------------------

 

A szerzőről: David M. Cvet a Torontói (Kanada) székhelyű Európai Középkori Harcművészetek Akadémiája (AEMMA – Academy of European Medieval Martial Arts – www.aemma.org ) alapítója és elnöke. A szervezet célja, hogy újra élessze és formalizálja a középkori harcművészeti tréningeket. Az itáliai Milánóban tanulta hosszabb ideig a hosszúkard használatát, és több speciális középkori oktatáson is részt vett. Ezen területen szerzett tapasztalata és biztos háttere ébresztette fel benne az igényt, hogy létre hozzon egy szabályozott középkori harcművészeti edzésrendszert. 1998 közepén ezért alakította meg az AEMMA-t. Tagja a Nemzetközi Vívótanács (Swordplay Symposium International – SSI - http://www.aemma.org/misc/ssi.html ) tanácsadó testületének, mely a történelmi vívással foglalkozó szakemberek testülete, s célja a szaktanácsadás és a népszerűsítés. Részt vesz a Történelmi Vívószövetség (Association for Historical Fencing – AHF - http://www.ahfi.org/ ) bizottsági munkájában is. 2000-ben kapta meg „szabadvívó” (free scholler) címét, ill. „Mesteroktató” (Acknowledged Instructor - AI) fokozatát páncélos harcra a Fegyvermesterek Nemzetközi Szövetségétől (International Masters of Arms Federation – IMAF - http://www.scherma-tradizionale.org/ ).


 


[1] A cikk publikálása óta, 2008-ban előkerült egy negyedik, latin nyelvű változat is, a Francia Nemzeti Könyvtárban MSS Latin 11269 számon jegyzett ’Florius de Arte Luctandi’ c. kézirat. (Lektori jegyzet.)

[2] A közkeletű fekete-fehér átrajzolások ezt természetesen nem képesek visszaadni. (Lektori jegyzet.)

[3] A rímes forrásrészletek Pávay Tibor (a lektor) fordításai.

[4] Ld. erről a „Dulakodás hét szabálya” c. cikkfordításunk a honlapon. (Lektori jegyzet.)

[5] Adaptációs képesség. (Lektori jegyzet.)